Ez a téma egy igazi darázsfészek, ahol ezernyi vélemény ütközik és az igazság ott van valahol minden mondatban, de…
lássuk, hogy mi az a két meghatározó pont, ami körül kering ez a téma.

Az egyik nézőpont, amit valószínűleg ezer és ezer alkalommal hallottál:

„Magyar magyarnak farkasa.”

Megnyugtatlak, szinte az összes többi nemzetnek van egy ehhez hasonló mondása.
Ebben a mondatban előre van kódolva a csalódás. Pontosan olyan, mint az a kiábrándító kérdezési stílus, amikor a kérdésbe már a választ is belerejtem. (Nincs egy fúród kölcsön hétvégére?)
A „magyar magyarnak farkasa” egy tipikus vitás bejegyzésbe bedobható okoskodás, ami egyáltalán nem viszi előre a beszélgetést, csak feleslegesen megállítja a társalgást és el lehet indítani az anyázást és a nyomor pókert, ahol egymásra licitálnak a magyarok, hogy kit és hogyan b@sztak át külföldön.
Nem állítom, hogy nem ért soha senkit egy másik magyartól csalódás vagy átverés külföldön, de a mondat drámai ereje korántsem tükrözi a valós állapotokat.
A másik nézőpont az örök optimista, aki úgy érzi, hogy ha egy másik magyarral találkozik, akkor be kell kapcsolni az automatikus egyetértést és feltétel nélkül minden kérésre igent kell mondania.
Az a nagy összetartás, amit „elvárunk” külföldön a honfitársainktól azokból az időkből származik, amikor valóban sok magyar emigrált külföldre. Ez kettő időszakra korlátozódik: az 1900 és 1914 közötti időszak és az 1955-56 -tól a vasfüggöny leomlásáig tartó időintervallum.
Nem egy klasszikus csendes és boldog időszak volt egyik sem és akkor, ha magyar szót hallottál az USA-ban, vagy másik nyugati országban, akkor egyértelműen felcsillant az ember szeme és boldogság töltötte el, mert végre tudta használni az anyanyelvét. Az akkori összetartás, a magyar diaszpóra fenntartása, a hagyományőrzés sokkal fajsúlyosabb dolog volt, mint manapság.
A pandémiát leszámítva gyakorlatilag a világ bármely pontjáról különösebb gond nélkül 3 napon belül el tud jutni az ember Magyarországra. Emiatt átértékelődött a korábbi emigránsok és a mai külföldön élő és dolgozók kapcsolata egymással. Ma már nem képvisel a hagyományőrzés akkora értéket, mint 30 évvel ezelőtt.
A legrosszabb probléma a témával kapcsolatban viszont teljesen máshol gyökerezik. Ez pedig a „10 millió szakértő” problémához kapcsolódik. Az általános és középiskolai oktatásból egy másodpercnyi töredékre sem emlékszem olyanra, hogy megtanítottak volna valóban kritikusan gondolkodni és bátran kérdezni, illetve a másik véleményét elfogadni, esetleg tisztelettudóan, de keményen kérdezni. Sokkal egyszerűbb volt általánosítani és kijelenti dolgokat ahelyett, hogy lehetőséget láttunk volna abban, hogy lehet a másik véleményét is elfogadni.
Sokan összetévesztik a vélemény elfogadást a megalázkodással. Attól, hogy XY-al nem értek egyet, amiatt még nem kell utálnom és szeretnem sem kell. Ezzel azt akartam mondani, hogy magyarként sokkal szélsőségesebben gondolkodunk és nem szívesen engedünk a saját igazunkból attól függetlenül, hogy az adott vitában kinek is van igaza.
Általánosítunk ahelyett, hogy egyének szintjén próbálnánk kezelni a kapcsolatainkat.
Attól, hogy valakivel 2 alkalommal találkozom, még nem kell szeretnem és feltétel nélkül odaadnom a pénzem. Bizonyos barátságok felszínesek lesznek, vagy az első találkozó után elhalnak. Más ismeretségek kiteljesednek és valódi jó baráti kapcsolattá alakulnak. Mások meg csak simán le akarnak húzni. 😃
Sosem tudhatod, hogy milyen magyarral találkozol szembe külföldön. Mi úgy gondoljuk, hogy egy apró esélyt mindenki megérdemel, aztán eldönthető később, hogy milyen a másik magyar.
Te mit gondolsz a témával kapcsolatban? Oszd meg véleményedet kulturáltan, bízom benne, hogy menni fog!