Ez a téma egy igazi darázsfészek, ahol ezernyi vélemény ütközik és az igazság ott van valahol minden mondatban, de…
lássuk, hogy mi az a két meghatározó pont, ami körül kering ez a téma.
Az egyik nézőpont, amit valószínűleg ezer és ezer alkalommal hallottál:
„Magyar magyarnak farkasa.”
Megnyugtatlak, szinte az összes többi nemzetnek van egy ehhez hasonló mondása.
Ebben a mondatban előre van kódolva a csalódás. Pontosan olyan, mint az a kiábrándító kérdezési stílus, amikor a kérdésbe már a választ is belerejtem. (Nincs egy fúród kölcsön hétvégére?)
A „magyar magyarnak farkasa” egy tipikus vitás bejegyzésbe bedobható okoskodás, ami egyáltalán nem viszi előre a beszélgetést, csak feleslegesen megállítja a társalgást és el lehet indítani az anyázást és a nyomor pókert, ahol egymásra licitálnak a magyarok, hogy kit és hogyan b@sztak át külföldön.
Nem állítom, hogy nem ért soha senkit egy másik magyartól csalódás vagy átverés külföldön, de a mondat drámai ereje korántsem tükrözi a valós állapotokat.
A másik nézőpont az örök optimista, aki úgy érzi, hogy ha egy másik magyarral találkozik, akkor be kell kapcsolni az automatikus egyetértést és feltétel nélkül minden kérésre igent kell mondania.
Az a nagy összetartás, amit „elvárunk” külföldön a honfitársainktól azokból az időkből származik, amikor valóban sok magyar emigrált külföldre. Ez kettő időszakra korlátozódik: az 1900 és 1914 közötti időszak és az 1955-56 -tól a vasfüggöny leomlásáig tartó időintervallum.
Nem egy klasszikus csendes és boldog időszak volt egyik sem és akkor, ha magyar szót hallottál az USA-ban, vagy másik nyugati országban, akkor egyértelműen felcsillant az ember szeme és boldogság töltötte el, mert végre tudta használni az anyanyelvét. Az akkori összetartás, a magyar diaszpóra fenntartása, a hagyományőrzés sokkal fajsúlyosabb dolog volt, mint manapság.
A pandémiát leszámítva gyakorlatilag a világ bármely pontjáról különösebb gond nélkül 3 napon belül el tud jutni az ember Magyarországra. Emiatt átértékelődött a korábbi emigránsok és a mai külföldön élő és dolgozók kapcsolata egymással. Ma már nem képvisel a hagyományőrzés akkora értéket, mint 30 évvel ezelőtt.
A legrosszabb probléma a témával kapcsolatban viszont teljesen máshol gyökerezik. Ez pedig a „10 millió szakértő” problémához kapcsolódik. Az általános és középiskolai oktatásból egy másodpercnyi töredékre sem emlékszem olyanra, hogy megtanítottak volna valóban kritikusan gondolkodni és bátran kérdezni, illetve a másik véleményét elfogadni, esetleg tisztelettudóan, de keményen kérdezni. Sokkal egyszerűbb volt általánosítani és kijelenti dolgokat ahelyett, hogy lehetőséget láttunk volna abban, hogy lehet a másik véleményét is elfogadni.
Sokan összetévesztik a vélemény elfogadást a megalázkodással. Attól, hogy XY-al nem értek egyet, amiatt még nem kell utálnom és szeretnem sem kell. Ezzel azt akartam mondani, hogy magyarként sokkal szélsőségesebben gondolkodunk és nem szívesen engedünk a saját igazunkból attól függetlenül, hogy az adott vitában kinek is van igaza.
Általánosítunk ahelyett, hogy egyének szintjén próbálnánk kezelni a kapcsolatainkat.
Attól, hogy valakivel 2 alkalommal találkozom, még nem kell szeretnem és feltétel nélkül odaadnom a pénzem. Bizonyos barátságok felszínesek lesznek, vagy az első találkozó után elhalnak. Más ismeretségek kiteljesednek és valódi jó baráti kapcsolattá alakulnak. Mások meg csak simán le akarnak húzni. 
Sosem tudhatod, hogy milyen magyarral találkozol szembe külföldön. Mi úgy gondoljuk, hogy egy apró esélyt mindenki megérdemel, aztán eldönthető később, hogy milyen a másik magyar.
Te mit gondolsz a témával kapcsolatban? Oszd meg véleményedet kulturáltan, bízom benne, hogy menni fog!